Mély gondolatok

Sziasztok. Most nagyon de nagyon le kéne írnom valamit. :/ Ezért meg is fogom tenni. Ha nem érdekel, nem olvasod el, ha érdekel, hát rajta, olvasd, bár szerintem ezt nem érted meg.. csak azok értik, akik közel állnak hozzám, és akikben megbízom, ezért elmondtam nekik a történetből egy kis részt.. de.. mindegy is. Ezt nem is neked írom, hanem csak.. olyan jól esik kiírni magamból az ilyen dolgokat is.. Hm.. nézzük csak.
Annyira furcsa, hogy 4 éven keresztül, pokol volt számomra a suli.. pokol. Szó szerint. Méghozzá két lány miatt, akik nem hagytak nyugodni. Gyenge voltam, naiv, és nem volt erőm szembeszállni velük. Féltem is tőlük, bár ez most lényegtelen. Szóval, ott tartottam, hogy volt két lány. Neveket nem mondok. Aztán egyszer csak rám zúdították az egész sulit. :O El tudod ezt képzelni? Az egész sulit! Több száz embert! Félelmetesen hangzik, igaz? Hát hidd el, ott is az volt! :D De nem adtam fel; erős voltam, és bár többször is a megszaggatás határán voltam, türelmes voltam velük, abban a hitben, hogy talán megjavulnak.. talán.. talán elfelejtik ezt az egészet, és egyik napról a másikra megváltoznak, és elfelejtik ezt a dolgot.. hát, tévedtem. De még mekkorát! Jaj Szabcsi, hogy lehetsz ilyen lágytojás agyú?! :O Mindennap piszkáltak.. sokszor bőghetnékem volt, sokszor bőgtem is. Egyedül voltam.. mondjuk úgy, két igazi barátom volt. KETTŐ!!! A több százból!!! Kettő olyan, akik akkor is mellettem álltak, amikor mindenki utált a suliban, szintén két embernek köszönhetően. Ez a két ember is fiú volt.. meglepő, igaz? Mégis így történt. Rájuk számíthattam. Bennük megbízhattam, és ők segítettek átvészelni azt a 4 évet, amit ennek a két kis senkinek köszönhetően kiborulva töltöttem. Aztán csoda történt.. az egyik lány elköltözött. Már több hónapja tervezgették a költözést, azt gondoltam, hogy ááh, úgysem költöznek el, csak a duma nagy. Aztán mégis! Egyik nap a suliban benyögte, hogy holnaptól nem jár ide. Akkora, de AKKORA kő esett le a szívemről, azt hittem, hogy örömtáncot járok örömömben, de próbáltam nem kimutatni, mennyire örülök. És elköltöztek. Jó messzire innen. Messzire. Nagyon, nagyon messzire, ahonnan remélhetőleg soha többé nem jönnek vissza! Aztán eljött a másnap.. a másik kis kígyó, aki nem hagyott nyugodni, most kissé egyedül érezte magát, hiába volt vele az egész suli. Aztán pár hétre rá, újra kezdte. Három lelkileg és fizikailag erős személyes 100%-osan mellette állt. Mindennap piszkáltak. Szekáltak. Piszkáltak. Beszóltak. Így ment ez még kerek 2 évig. Azután ő is bejelentette, hogy elköltözik. Már nem szóltam semmit, azt hittem, hogy ez csak kamu, vagy nem tudom.. nem éreztem úgy, hogy örülnöm kéne. Aztán ő is elment. Mi is évfolyamot léptünk. Minden megváltozott! Az a nap olyan de olyan örömteli nap volt számomra, hogy le sem tudom írni. Én lettem a királynő a suliban! De szó szerint! Már nem kezeltek beképzelt, pinkiminki barbie-babának, és nem piszkáltak napi 5-6 órában. Boldog voltam! Szerettem suliba járni! Igen! És most is szeretek! :') Ezt jól esett leírni. Sokkal jobban megkönnyebbültem tőle, már évek óta nyomja a lelkem..

Pamacs